Interjúsorozatunkban dr. Kovács Eszter emlőradiológussal beszélgettünk szakmai és emberi tapasztalatokról, orvos-beteg kapcsolatról, valamint a daganatos betegségek egyik kínzó tünetéről, a visszatérő hasi és mellkasi folyadékgyülemről. Ennek kapcsán arra a terápiára fókuszáltunk, amely, bár Magyarországon még mindig kevéssé ismert, már hazánkban is sok érintett betegnek nyújtott jelentős életminőség-javulást, mivel lehetővé teszi az otthon történő, igény szerinti folyadéklebocsátást.
Mióta dolgozik radiológusként, miért választotta ezt a pályát?
2004-ben végeztem a Pécsi Tudományegyetem általános orvos karán, 2010-ben szakvizsgáztam, tehát 15 éve dolgozom szakképzett radiológusként. Azért választottam ezt a szakirányt, mert rendkívül sokrétű, többféle vizsgálómódszerrel dolgozhatok (rtg, UH, CT, MRI) és valamennyi szakirányt lefedi, de van lehetőség és szükség specializálódásra. Nem utolsó szempont, hogy van lehetőség orvos-beteg kapcsolatra és van lehetőség távleletezésre, ami lehetővé teszi, hogy itthonról dolgozzak. Úgy éreztem, hogy a radiológia az a szakterület, amelyben egyensúlyt tudok találni, mivel megengedi, hogy orvosként és emberként is kiegyensúlyozott életet tudjak élni.
Választott szakmától függetlenül mindannyian elmondhatjuk, hogy vannak „hozott” értékeink, melyek a pályán szerzett tapasztalataink hatására gyakran átalakulnak valamelyest. Hogyan történt ez az Ön esetében?
Amikor újonc vehemenciával belekezdtem a szakképzésbe, akkor „ide nekem az oroszlánt” című felütéssel indítottam, sikerült is jól túlterhelnem magam. A szakképzést a Semmelweis Egyetem központi gyakornokaként kezdtem, két évig formálisan a Semmelweis Egyetem alkalmazottja voltam, de más telephelyeken, kórházakban töltöttem gyakorlatokat, az első évben klinikai gyakorlatok voltak és a sebészet gyakorlatomat az Országos Onkológiai Intézetben töltöttem, ahol egy kis betekintést nyertem az intézet működésébe. Amikor a radiológia szakirányú képzések kezdődtek, akkor merült fel bennem, hogy esetleg a radiológiai képzést is ott tölthetném. Amikor odakerültem, belevetettem magam a szakmába. Az elején még úgy működik ez, hogy az ember fiatal, lelkes, mindent meg akar tanulni, nem bánja, hogy hány műszakot vállal, mennyit van benn, mert minden érdekli. De ez elvitt engem abba az irányba, ami megközelítette vagy talán el is érte a kiégés határát. 2017-ben már láttam, hogy ezen változtatnom kell, ezért részállásra váltottam, redukáltam a munkaidőmet, s végül 2020-ban eljöttem az Országos Onkológiai Intézetből. Akkor alakítottam ki a jelenlegi munkarendet, azóta a munkám 80%-át itthonról végzem. Heti egy napon szakrendelőben dolgozom, tehát megmaradt az orvos-beteg kapcsolat, de emellett felszabadítottam egy csomó időt magamra és a családomra. Nagyon szép a hivatás és nagyon hiszek a segítségnyújtásban, különösen a daganatos betegek esetén – az mindent megér. De rá kellett jönnöm arra, hogy ha nem szánok időt a töltekezésre, eljutok arra a pontra, hogy teljesen frusztrálttá válok – emiatt sokszor szorongással gondoltam a munkára. Minden porcikám vágyott arra, hogy jól csináljam, de az nem volt normális, hogy gyakorlatilag aludni jártam haza. Ez már a 22-es csapdája, ahhoz viszont nagyon hosszú az élet, hogy így teljen el, nekem ez a konklúzióm. Azzal, hogy megteremtettem egy egyensúlyt, sokkal könnyebb a kapcsolódás a páciensekhez, a munkatársakhoz. Azzal, hogy kevesebb lett a teher rajtam, sokkal több időt engedek meg a páciensnek arra, hogy elmondja a panaszait, sőt így nem csak a betegséggel kapcsolatos dolgokra van idő. Ha az ember fel van töltődve, akkor nem probléma, hogy a páciens éppen a betegség stádiumában hol tart, az sem, hogy esetleg éppen krízisben van a friss diagnózisa miatt („miért velem?”, „miért pont most?”), mert könnyebb ezeket a szituációkat orvosi szempontból is áthidalni, megélni.
Az Országos Onkológiai Intézetben töltött 14 év alatt hatalmas gyakorlatra tettem szert, ezért nagyon hálás vagyok. Az, hogy most megengedhetem magamnak a rugalmas munkaidőt, annak az időszaknak az eredménye, kellett ez az áldozat. Nemrég megkérdezte valaki, hogy csinálnám-e másként – azt kell mondanom, hogy nem. Voltak nagyon nehéz, kritikus pillanatok, de ennek így kellett lennie, nem csinálnám másként.
Egy képalkotó vizsgálat során a beteg további útját meghatározó információk keletkeznek – hogyan lehet napi szinten jól gazdálkodni ezzel a felelősséggel?
Ez lelkialkat kérdése, és képezhetjük is magunkat arra, hogyan kezeljük ezeket a szituációkat mindenki számára megfelelően. Muszáj megedződni felelős döntések meghozatalához. Én alapvetően az emlőrák-diagnosztikára specializálódtam, tehát mammográfiás szűréseket, komplex emlővizsgálatokat végzek, emlő MR-leleteket írok. Amikor egy mammográfiás szűrésnél kiadok egy leletet, akkor úgy engedem el a pácienst, hogy két évig nem kell vizsgálatra jönnie, hacsak nincs panasza. Szerencsés lelkialkatúnak gondolom magam, mert nagy vívódást, szorongást ez sosem okozott. Amikor elkezdtem ezt területet tanulni, az volt a benyomásom, hogy a mammográfiás képelemzést képtelenség elsajátítani, aztán elértem egy szintet, amikor úgy éreztem, hogy van annyi tapasztalatom, ami miatt most már nagyon jól megy. Ilyenkor jön egy tévedés, nehéz eset, ami engem alázatra, tanulásra késztet. Alázattal kell kezelnem, hogy lehetőségem van ekkora tapasztalat megszerzésére, és sajnos jogom van a tévedéshez, mert ember vagyok. Ezzel meg kell tanulni együtt élni, mert ha ezen töprengenék, akkor nem tudnék dolgozni, kiadni egy leletet, ugyanakkor folyamatosan képzem magam. A másik, ami számomra más megvilágításba helyezi ezt az egészet az az, hogy vallásos vagyok, az életszemléletem erre épül. Ebből a perspektívából tekintek arra, hogy a testünk meghibásodik és vannak életszakaszok, amelyeket sajnos szenvedéssel töltünk el, azoknak pedig van valamilyen, halálon is túlmutató kimenetelük. Engem ez megerősít, nekem ez segít a mindennapokban.
Mi a sikerélmény a radiológus munkájában?
Az a legnagyobb siker, ha nem kerül vissza hozzám az, hogy elnéztem valamit: ha állnak a diagnózisaim, jók a leleteim. Ha egy sebész tudja értelmezni, használni a leletemet, és arra akár egy műtéti tervet fel tud állítani, az nekem hatalmas sikerélmény. Ez az orvosszakmai része. A másik, ha egy beteg nem teljes kétségbeeséssel megy el: ha át tudom adni az információt úgy, hogy a páciens megértse, jelenleg van egy problémája, amire mostantól kezdve megoldásokat keresünk, és vannak megoldások. Ha a páciens ezt megérti, és valahogy ezzel a reménnyel tud elmenni, nekem ez a másik sikerélmény. Emlődiagnosztikában, ha valaki beteg, az az esetek 90%-ában azt jelenti, hogy daganatos beteg. De az esetek 80%-ában, ha nem is gyógyítható teljesen az emlőrák, az onkológia fejlődése miatt a páciensek jó életminőségben együtt tudnak élni a betegséggel a megfelelő terápia mellett. Fontosnak tartom, hogy ezt megértsék a betegek. Magyarországon, ha elhangzik a „rosszindulatú daganat” vagy a „rák” szó, a páciens automatikusan arra gondol, hogy meg fog halni. Nagyon rossz a daganatos betegségek marketingje. Ma már látható, hogy ezek krónikus állapottá tehetők, amely mellett a páciens évekig minőségi életet tud élni. Sikernek tartom, ha valaki meg tudja érteni, hogy nincs vége az életének azzal, hogy én rossz hírt közöltem vele.
Mi minden történt az elmúlt években a képalkotó eszközök fejlődése és a szakmai gondolkodás terén?
Az informatika gyors fejlődése lehetővé teszi a diagnosztikus készülékek és módszerek fejlődését, így egyre pontosabb diagnózist tudunk felállítani, illetve egyre korábban tudjuk megmondani, hogy egy betegség ott van-e vagy sem. A radiológiában a mesterséges intelligencia ráadásul orvosi kapacitást tud felszabadítani azáltal, hogy előleletezi esetleg a vizsgálatot. A mammográfia esetén, amikor egymástól függetlenül két orvos nézi meg a képeket, várható lesz az, hogy a mesterséges intelligencia az egyik orvos szerepét fel tudja váltani. A gépek nagyon jól és gyorsan megtaníthatók arra, hogy egy képen mi a normális és mi az abnormális. A gép bármennyi képet meg tud nézni, nem fárad el, nem beteg, nincsenek napi problémái. Azt ugyanakkor nem hiszem, hogy valaha fel fogja váltani az emberi diagnózis felállítást. Sokan azzal riogatnak, hogy nem lesz munkám – én ettől nem félek, mert hiszem azt, hogy az emberi szervezet van annyira összetett, hogy nincs az a gép, amely fel tudná váltani a megfelelő tapasztalattal rendelkező orvos intuícióját, szemléletmódját, amivel egy páciensre tekint. És azt remélem, hogy a betegek is igénylik, hogy ember és ember közt legyen kapcsolat, ne pedig ember és gép közt.
Daganatos betegségek és szervi elégtelenségek egyik lehetséges tünete a visszatérő mellkasi, illetve hasi folyadékgyülem, melyeket hagyományosan rendszeres kórházi csapolásokkal kezelnek. A tartós katéter egy világszerte használt eszköz, melynek segítségével ez a tünet otthoni körülmények között kezelhető, kiváltva az ismételt kórházi kezeléseket. Mi a radiológus szerepe az eszköz beültetése során?
Az eszközt ultrahang-vezérelten helyezzük be, a vizsgálatot végezheti radiológus, vagy, kellő gyakorlattal, a katétert behelyező klinikus. Az a cél, hogy megtaláljuk a katéter legoptimálisabb helyét, ami a beteg számára komfortos és orvosi szempontból a legbiztonságosabb, azaz ne érjen semmi olyan hasi vagy mellkasi szervet, ami szövődményt okozhatna. Lényeges, hogy jól elérhető helyre kerüljön, hogy aztán könnyen kezelhető legyen a páciens számára, és a mindennapi életét ne akadályozza – például alvó pozícióban ne nyomjon olyan területet, ami diszkomfortot okoz.
Fontos eloszlatni egy, akár szakmai körökben is terjedő tévhitet a tartós katétert illetően. Személyesen megtapasztaltam olyan kórházi vélekedést, mely szerint ki kell venni a drént kemoterápia előtt, mert fertőzésforrás lehet. Erre nincs szükség, mert a tartós katéter gyakorlatilag olyan, mint a porta katéter, amelyen keresztül a páciens a kemoterápiát kapja. Idegen test ugyan, de nem olyan szintű fertőzésforrás, ami miatt szükséges lenne az eltávolítása egy kemoterápia alatt. A tévhit alapja az, hogy kemoterápiás kezelés idején a fehérvérsejt lecsökken, a szervezet védekezőképessége jelentősen a normális alá kerül, és valóban, ilyenkor minden kanül vagy drén fertőzésforrás lehet. A tartós katéterben az a jó, hogy ilyen szituációkban sem jelent problémát, ugyanakkor felváltja a gyakori kórházi csapolást, mely szintén, súlyos akár végzetes kimenetelű fertőzést is okozhat a legyengült immunrendszerű szervezetben.
Végszóként tehát elmondható, hogy a visszatérő folyadékgyülemek tartós katéterrel történő kezelése teljes mértékben kompatibilis az alapbetegséget vagy palliációt célzó egyéb terápiákkal – ezt a nemzetközi gyakorlat igazolja, a kezelés magyarországi térnyerésével pedig ez hamarosan hazánkban is széleskörű tapasztalattá válhat.
Az említett nemzetközi gyakorlatot számos tanulmány megfogalmazza, melyek közül az alábbiakat ajánljuk olvasóink szíves figyelmébe:
