Dr. Házas József nyugdíjas belgyógyásszal beszélgettünk annak apropóján, hogy hozzátartozóként érkezett az ewiCare rendelőbe: feleségének tartós katéterre volt szüksége az újratermelődő hasűri folyadékgyülem miatt. Arról kérdeztük a beszélgetés elején, hogy milyen utat jártak végig e beavatkozásig.
A feleségemnek van egy karcinomatózisa a hashártyáján, amely petefészekrákból ered. Másfél éve, novemberben került felismerésre, de már szinte extrém ascitesszel, ez volt az első jel. Az Onkológiai Intézetbe került, először karboplatint kapott, annak hatására nagyon szépen elindult a javulás: radiológiailag is kimutatták, hogy gyakorlatilag eltűnt a tumor a hasból, a markerek lementek 4000-ről 200-ra. Tervben volt egy radikális műtét, az egész hashártya kiirtása, de az aneszteziológus a műtét előtti napon azt mondta, hogy nem vállalja, mert nem valószínű, hogy a feleségem kibírna egy nyolc-tízórás műtétet. Mikor jött ez a csalódás, hogy mégse tudják megoperálni, újból elindult a daganat, de már rezisztenssé vált a karboplatin terápiára. Erre aztán hormonterápiát állított be a főorvos asszony. Azért volt szükség a tartós katéter beültetésére, mert nem apadt le a hasa, az ascites folyamatosan jelen volt, ráadásul fulladással járt, nagyon komoly fizikai panaszokat okozott. A főorvos asszony javasolta az önök beavatkozását, akkor kerestük meg önöket.
Említette, hogy az ascites volt a nyomravezető az alapbetegséggel kapcsolatban, ezután pedig sorra felmerültek az említett kezelések. Mi történt közben a folyadékgyülemmel?
Volt csapolás, mikor felfedeztük. Én rengeteg hasat csapoltam életemben, csak ennek – a fehérjevesztés mellett – megvan az az óriási veszélye, hogy a hashártyán levő áttétek elkezdenek sokkal jobban szaporodni, amint megszúrják valahol őket. Az első kemoterápia után eltűnt az ascites, és háromnegyed évig gyakorlatilag békés volt a feleségem hasa ilyen szempontból. Az állapotromlás után újra csapolni kellett, és három héttel később, a szúrás helyén már ökölnyi daganat alakult ki. A katéter viszont nagyon sokat segített a közérzetén, nincs fulladása, leapadt a hasa.
Milyen gyakran csapolnak?
Orvosi utasításra naponta kellett csapolni a varratszedésig. Most ez kétnaponta zajlik, olyan 1,8-2 liter közötti mennyiségek jönnek le. Tervezem majd, hogy háromnaponta bocsátjuk le a folyadékot.
Az előbb említette a fehérjevesztés problémáját – Ön ezt hogyan kezeli?
Hát reggeltől estig kaukázusi kefírt kénytelen inni a feleségem, de szereti is, ezen kívül megpróbálok mindenféle fehérjedús ételeket adni neki. Csináltatok majd egy ionogramot is, meglátjuk, hogyan áll az összfehérje meg az albumin, mert lehet, hogy parenterálisan kell majd beavatkozni.
A fehérjebevitel fontossága mellett a jelenlegi kezeléssel kapcsolatban mi a helyzet?
Hát most vagyunk a hatszögletű bajban: Proverat kapott, az egy 500 mg-os nőihormon-kombináció, de olyan extrém mellékhatásai lettek, hogy hét hónap után abba kellett hagyni: hasfali, boka- és lábszárödéma, ezeken kívül olyan reszketés, hogy a kanalat nem tudta fölvenni. Az az érdekes, hogy ez a második hónap végére alakult ki, és attól féltem, hogy a cava inferior összenyomása miatt van. Beszéltem is a főorvos asszonnyal, úgyhogy egyelőre leálltunk a kezeléssel. Azonnal leapadtak a lábai, órák alatt csökkent az ödéma. Megbeszéltük a főorvos asszonnyal, hogy a következő találkozáskor gyógyszert vált.
Mindezek után jobb lett a felesége közérzete, állapota, erőnléte?
Nem, de ez a daganat és a Provera mellékhatása számlájára írható. Olyan nyomási tüneteket okoz a hashártyán levő áttét, hogy a beleket is diszlokálja. Előfordulhat, hogy sebészetileg kell valamit csinálni, ha mechanikus ileus alakul ki. A katéterbeültetés viszont nagyon sokat segített, a hasköri térfogat azóta a felére visszament.
A betegség előrehaladása egyébként nagyon kevésszer függ akár csak a gyógyszeres beavatkozástól is, mert a petefészekráknak van egy ritmusa: a legtöbbet akkor diagnosztizálják, amikor megjelenik az ascites, arról ismerik fel. A 30-40 éveseknél is 2,5-3,5 év az átlagos túlélés akkor is, ha műtét van. Ez egy nagyon durva dolog. Azt hiszem, olasz kollégák találták ki először, hogy radikális műtéttel a teljes hashártyát kiirtják. Az első műtét 20 órán keresztül tartott, most már olyan 6-10 óra alatt meg tudják oldani. De ahhoz kell egy olyan beteg, aki ki is bírja.
Az egészségügy az élet olyan területe, amely kivétel nélkül mindenkit érint, a szakemberek esetében pedig ez azt jelenti, hogy nem csak a gyógyító, hanem esetenként a hozzátartozó, a beteg szerepkörét is megtapasztalják. Mit jelent most Ön számára ez az összetett szerepkör, hogyan éli meg?
Elég nehezen. A sokévtizedes praxisom során nagyon sok daganatos beteget gyógyítottam és pontosan tudom, hogy mi a prognózis, meddig tudunk segíteni. A feleségemtől át kellett vennem a fizikai, gondoskodási tevékenységet, de ez okozza nekem a legkisebb problémát… 61 éve vagyunk együtt, a 61 év alatt ez teljesen harmonikusan működött. Főzni mindig szerettem, takarítani nem nagyon, de azt is meg tudom csinálni. Inkább az a kérdés, hogy mi van akkor, ha ápolásra szorul.
Az életről való gondolkodás szempontjából mi a tanulsága ennek az élethelyzetnek?
Mindkét szülőm emésztőszervi rákban halt meg, édesapám hetven-, édesanyám hetvennégy éves korában. Nekem pedig tavalyelőtt novemberben hemikolektómiát kellett csinálni adenokarcinóma miatt. Az élethez való viszonyomat tehát ez az eset azért nem befolyásolja durván (természetesen valamennyire igen), mert én ebbe belenőttem, és sajnos gyakorlatom van abban, hogy ez milyen. Abban a pillanatban, amint kiderült a diagnózis, pontosan tudtam, hogy mi ennek a kimenetele. Itt csak az a kérdés, hogy mennyi ideig és milyen minőségben sikerül a túlélést biztosítani. Már korán megtanultam azt, ami minden egyes megpróbáltatásnál célom volt: hogy igenis ezt meg kell csinálni. Nehéz, veszélyes dolgok vannak, most pedig a betegápolás, de meg kell csinálnom. Egyelőre bírom, és szerintem bírni is fogom.
Ez minden olvasó számára fontos összegzés lehet. A betegellátás folyamatának melyik az a pontja, ahol úgy érzi, hogy a leghatékonyabban tudott, lehetett segíteni a betegeknek a praxisa során?
Először is nagyon jól meg kellett tanulni a szakmát, annyira, hogy biztonsággal tudjon az ember dönteni – az orvoslás ugyanis semmi más, mint egy döntéssorozat. Úgy érzem, hogy a betegekkel kialakított kapcsolat terén voltam a legsikeresebb. Az embernek egy rendelőben akkor is muszáj leülnie a beteggel és meghallgatnia, ha van még harminc betege. Nagyon érdekes: én a ranglétrát végigmásztam, de igazából az ágy végében szerettem leginkább állni. Intézetvezetőként is mindig ügyeltem a volt osztályomon, pedig már régesrég nem kellett volna dolgoznom ott.
